One:)

Sziasztok:) Itt van az első rész! Remélem elnyeri a tetszéseteket.. Légyszíves iratkozzatok fel, vagy komizzatok, hogy milyen a  blog:)) Jó olvasást! ~S

Az X-Factor előtt:

Furcsa..már megszoktam, de még mindig fáj. Egyszerűen képtelen vagyok még egyszer megtenni, elmenni. Új hely, új élet, új „barátok”. Én nem erre vágyom. Igaz barátokra van szükségem. Igaz van öt leges-legjobb barátom, de ők mind fiúk.. Különös mi? Szerintem inkább remek dolog, hogy ennyi barátom van.. legalább is négy…Zaynt többnek tekintem barátomnál, sokkal többnek, de úgy néz ki, ez az érzés viszonzatlan..:(
Először Harryvel találkoztam, amikor Holmes Chapelre mentünk. Mikor először megláttam, akkor azt hittem, hogy ő a világ legbeképzeltebb embere, de aztán rá kellett jöjjek, hogy nagyot tévedtem. Göndör haja, és zöld szeme mindent lányt megszédített, de engem nem. Eleinte nagyon félénk voltam, de aztán Harry segítségével feloldottuk bennem a gátakat. Mellette mindig nevettem, és erre az osztálytársaink is felfigyeltek. Mindig megkérdezték, hogy járunk-e, erre jól kiröhögtük őket. Ez azért volt fontos, mert Harryre sosem néztem úgy, csak testvérként tekintettem rá.

Visszaemlékezés:

- Ti jártok? – kérdezte Lola. Valószínűleg nagyon hülyén nézhettünk rá Harryvel, mert rögtön mentegetőzni kezdett.
- Akkor nem? Vagy most mi van? Mert állandóan egymást ölelgetitek, meg ilyenek. Nem értem! Valaki segítsen már!

- Kedves, drága, egyetlen Lola! Harryvel egyáltalán nem járunk, mindössze annyi van közte és köztem, mint közted és a tesód, vagy legjobb barátod között. Feltétel nélküli szeretet, szerelem nélkül! – magyaráztam Lolának.
- Pontosan!!!! - vágott a szavamba Harry.
- Akkor nem jártok! Ő a te legeslegeslegesleges-legjobb barátod! Óóóh!
- Na, akkor ezt megértetted – röhögtem L hülyeségén.

Visszaemlékezés vége.

Az volt az első kérdés. Ezt ezer követte.
Az előző sulijaimban megvetően néztek rám, és csak egy gazdag, öntelt lánynak hittek engem, és ez nagyon fájt odabent. De ott normálisan tudtam beszélni az osztálytársaimmal, anélkül, hogy valaki lenéző pillantásokkal jutalmazna. És ez nagyon-nagyon jólesett.
Anya egy héttel az indulás előtt bejelentette a következő város nevét. Doncaster volt. Harryvel az elköszönésünk igencsak meghittre sikerült. Amikor elindultunk a kocsival, a telefonom rezegni kezdett. Harry írt egy SMS-t, hogy már hiányzom neki. Meghatottságomban sírva kezdtem visszaemlékezni a szép emlékekre, amit vele töltöttem.   Elaludtam. Amikor felébredtem, akkor már a ház előtt parkoltunk. Nem volt szimpatikus a környék. Nem tetszett, de el kellett fogadnom, mert ott éltük tovább az életünket.
A szomszédokkal a viszonyunk, olyan, és se szólok hozzá, ő se szól hozzám. Ez megfelelt mindenkinek, kivéve Louis családját. Eleinte döcögősen indult a kapcsolatunk, de aztán egymásra találtunk, köszönhető annak, hogy Louis az egyik nap berontott a házba, és közölte, hogy most beszélgetni fogunk. Nem mertem ellenkezni, mert nagyon határozottnak tűnt.

Visszaemlékezés:

Csöngettek. Amikor odaértem az ajtóhoz, azzal a szándékkal, hogy kinyitom, rögtön elvetettem, ugyanis egy fiú már feltépte az ajtót.
- Öhm. Hello! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepetten.
- Szia! A nevem Louis, és most beszélgetni fogunk!!
- Okéé! Tőlem… Az én nevem Lia.
- Ohh! Szia Lia! De jóó. Ez rímel. – tapsikolt örömében.
- Louis miért ugrálsz?
- Hát azért, mert miért ne?
- Ja, jó. Nem jössz beljebb? Mert tőlem állhatunk az ajtóban is, csak nekem már kezd fájni a lábam.
- Jaa, de menjünk!

Visszaemlékezés vége.

Megismerkedésünk végére ráeszméltem, hogy lehet, hogy ő idősebb két évvel, de az érettségi szintem nagyobb az övénél. Minden nap suli után, átmentem hozzá, vagy ő jött hozzám. Imádtuk egymást, ez nem is kérdés.  Mivel minden rosszban ott van a jó, ezért minden jóban ott van a rossz is. Elmentünk. Újra.  Az utolsó napunkon, amit közösen tölthettünk, kaptam tőle egy nyakláncot, amin egy L betűt formázó medál volt felfüggesztve. ( A nyaklánc mindennap rajtam van J) Ezek után jó hosszú út várt minket, ugyanis Írországba, Mullingarba mentünk.
A házunk utcájában kocsikáztunk, amikor megpillantottam egy baráti társaságot. Élvezték a tavasz utolsó perceit, és várva várták a nyarat, és a szünetet. Amint Apa leparkolt, én kipattantam a kocsiból. Hirtelen minden szem rám szegeződött, fogalmam sincs miért.
Fekete Converse volt rajtam, farmer sort, és egy szűk top. Fülhallgató a fülemben, telefon a kezemben és napszemüveg a fejemen.  Aznap este, épp olvastam, amikor csöngettek. Én nyitottam ki, mivel senki nem ért rá rajtam kívül. Az ajtóban Niall állt , egy tál sütivel a kezében. Beengedtem, és megkérdeztem, hogy mi szél hozta erre felé. Látta a meglepettséget a szememben, ezért mosolyra húzta a száját, és elkezdett beszélni. Kiderült, hogy a családja minden új lakót egy tál sütivel köszönt. Amíg beszélt, jobban szemügyre tudtam venni. Szőkés-barnás haja van, és valami elképesztően szép tengerkék szeme. Megkérdezte, hogy miért költöztünk Mullingarba, mire azt feleltem, hogy anyukámat kérdezze. Ezt nem értett, ezért még egy kérdést feltett.
- Hanyadszorra költöztök?
- Talán harmadszorra, de nem tudom, és valószínű, hogy ez sem a végleges otthonunk…   Még beszélgettünk egy kicsit, de aztán mennie kellett. Odaadta a sütit, és elindult. Már épp be akartam csukni az ajtót, amikor még visszaszólt:
- Ugye abba a suliba fogsz járni, ahova én?
- Nem tudom Niall.
- Légszii, légyszii, légyszii!! Oda járj ahova én is!!- könyörgött.
- Jó, mindjárt megkérdezem-röhögtem. A konyhában aput találtam, és tőle kérdeztem meg.
- Valami  Coláiste Mhuire..
- Jujj, az szupi, akkor egy helyre fogunk járni.
- Akkor holnap találkozunk. Szia Niall!
Másnap a suliban megismertem Lillyt. Ő volt az egyetlen ember Niallon kívül aki hajlandó volt hozzám szólni. Mi hárman rendkívül szoros barátok lettünk. Amikor valaki bántott, akkor ők megvédtek. Ha valaki beszólt, ők visszaszóltak. Imádtam őket. Nyár végén anya egy nagyon nagy megrendelést kapott. Lesz egy óriási divatbemutató, amire terveznie kellett huszonöt ruhát. Wolverhamptonba mentünk. Igazából senkivel nem barátkoztam, mert féltem, hogy még egy barátot el kellene engednem..nem bírtam volna ki.
Egyik nap a suliban, 3 „menő” srác kikezdett velem. Nekem ez nagyon nem volt ínyemre, de kénytelen voltam végighallgatni őket, mivel nem engedtek el. A fülembe suttogtak, amivel nem is lenne gond, csak nagyon mocskos dolgok voltak.. A kezemet olyan erősen szorították, hogy teljesen belilult. Keservesen zokogni kezdtem, és elkezdtem ütögetni őket, hogy engedjenek el, de ők csak kiröhögtek. Szerencsémre valaki meghallotta a kiáltásomat a kihalt folyosón. Az ismeretlen személy elküldte a srácokat melegebb éghajlatra. A 3 idióta elhúzott, és az idegen odarohant hozzám, és elvitt a gyengélkedőbe. Amíg a nővérke bekötözte a kezemet, addig mi beszélgettünk. Megtudtam, hogy Liamnak hívják. Nagyon kedves volt velem. Minden mozdulatomat figyelte, megkérdezte, hogy fáj-e valamim, meg ilyenek.

Visszaemlékezés:

-Jól vagy?
-Igen, köszönöm, hogy megmentettél!
-Ugyan, semmiség. Utálom azt a három idiótát. Amúgy a nevem Liam. Te?
-Lia. Egyébként ki volt az a három fiú?
-Ne is kérdezd! Az igazgató három fia…barmok!
-Az igazgató fiai? Komolyan? Mindegy! Eljössz ma hozzánk vacsizni? - ezt nem tudom miért kérdeztem meg. Talán megbízom benne. Talán…
-Persze, szívesen!

Visszaemlékezés vége.

 Rá jöttem, hogy ő a legérettebb mind a négy fiú közül, pedig Louis a legidősebb.
Liam mellett mindig biztonságban éreztem magam. Nem volt, az a kigyúrt izomagy, de mindenki tisztelte őt. Csak jó tulajdonság van, és nem lehet rá egy rossz szót sem mondani. Bátyámként szerettem/szeretem még most is, és soha nem fogom elfelejteni a vele töltött időt. Talán tőle volt a legnehezebb elköszönnöm, de meg kellett tennem..
Először utáltam Bradfordot. Elegem volt mindenből, és mindenkiből. Egy hónapig magányosan üldögéltem a suliban, és nem azért, mert senki nem szólt hozzám, hanem azért mert én nem voltam hajlandó senkinek válaszolni. Sajnos emiatt el lettel titulálva egy senkiházi bunkónak. Az egyik matek óránk össze volt vonva a másik osztállyal az évfolyamból. Mindenki kapott egy társat, akivel egész órán párban kellett dolgozni. Én Zaynt kaptam. - Huh, azok a szemek.. –

Visszaemlékezés:

-A mai óra össze lesz vonva az évfolyam másik osztályával. –kezdte az órát a matektanár.
-Remek –dörmögtem halkan. Mellém beült egy fiú.
-Szia Zayn vagyok! –szólt a srác mellőlem. Én bolond megfordultam, és pont a szemeibe néztem. Nem kellett volna. Azonnal elvarázsolt. Ahogy anyám mondaná: Rózsaszín köd..
-Öhm..szia! Lia vagyok.
-Furcsa! Még sosem beszéltünk.
-Képzeld! Ebből a suliból még senkivel nem beszéltem. Direkt, ne kérdezd miért!!
-Ok. Ugye nem fogunk matekozni??? –terelte a témát.
-Dehogy! Minek nézel te engem?
-Én?
-Igen, te!!
-Akkor, hm…..egy szép lánynak nézlek, akinek csodás szemei vannak. Folytassam?
-Khm..nem, köszönöm! –pirultam.
-Jó!! És te minek nézel engem? –kérdezte reménykedve.
-Szerintem te…. – nem tudtam befejezni, mert a csengő közbe szólt.

Visszaemlékezés vége.

Azóta nem mondtam el neki, hogy mit gondolok róla.

Attól az órától fogva ő lett az egyetlen ember Bradfordban, akivel beszélgettem. Akkor még azt hittem, hogy ő lesz a legjobb barátom, de tévedtem.. Sokkal több volt ő barátnál. Talán szerelemnek mondanám.  Nem derült ki, hogy viszonozza-e, mert a húgom súlyos betegséget kapott, ezért el kellett jönnünk Londonba, hogy kezelhessék. Lyme-kóros lett. Szerencsére hamar észrevettük a fertőzést, így nem romlott tovább az állapota. Szegény nagyon hamar elfárad, görcsöl mindene és alig eszik. Nagyon sajnálom őt. Apám nem dolgozik, amióta a kór kiderült. Minden nap ott ül a húgom ágya mellett és fogja a kezét. Én is naponta megyek hozzá, de sajnos csak suli után mehetek be. Anyámmal a viszonyunk nem javult, sőt csak romlott. Összevesztünk, nem is egyszer. Megmondtam neki, hogy amint betöltöm a 18-at azonnal elköltözök a családi házból. Ez az ötlet tetszett nekiJ Szóval megegyeztünk abban, hogy én se szólok hozzá, ő se szól hozzám.